Az aranygyűrű értéke a történelemben

Az aranygyűrű értékét a megmunkálás finomsága és az arany tömege szabja meg. Az antik világ Görögországában és Rómájában ritka portéka volt az arany; sem a Balkán-félszigeten, sem Itáliában nem sokat bányásztak belőle. Többek között ezért volt nagy becsülete. Az i. e. V. században, Tizenkét-táblás Törvény (Leges Duodecim tabularum) egyik cikkelye például úgy rendelkezett, hogy a halottal tilos aranytárgyat a sírba helyezni. Hazatértekor aranytárggyal tüntették ki a győztes hadvezért. A szenátus tagjai és a lovagok aranygyűrűt húzhattak ujjukra. Az előkelő családok leányai, asszonyai is viseltek díszes karikagyűrűt. A vaskos, széles gyűrű a gazdagság, a nemesi származás jelképe volt.

A császár és családja több díszes gyűrűt is viselhetett, és illetlenségnek tekintették, ha az udvartartás valamelyik előkelősége pompában túl akarta szárnyalni az uralkodót. Gallienus császár feleségét egyszer egy római ékszerész becsapta: a szállított gyűrű rossz minőségű volt. A császár megtorolta a császárnén esett sérelmet: a felségsértőt oroszlánok elé vetette a cirkuszban. A vadállatok foga azonban nem fűlött az öreg húsára, egy kövér tyúkon vesztek össze. A cirkusz közönsége jól mulatott a jeleneten; a császár szíve is megesett, kegyelmet adott az aranyművesnek.

Az afrikai asanti, az ősi mexikói és a perui birodalmakban hétköznapi dolognak számított az arany; az itt készült gyűrűk értékét egyedül az ötletes forma és a művészi megmunkálás szabta meg. Az uralkodói pompát, a mennyei hatalmasságok kegyét mutatósabb, nagyobb tárgyakkal hangsúlyozták.

/Máté György: A Nap verejtéke; Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982, 59-60. p./