Aranygyűrű, karikagyűrű a honfoglalás után

A magyar fémművesség korábban kialakult sajátos stílusa az arab, perzsa-szasszanida és bizánci, valamint normann elemek keleti és északi hatásait tükrözi. Egykorú leírások szerint a díszes öltözetű magyarok megjelenésének hatását fokozta a változatos ékszerek szépsége és sokasága, a pompás tarsolylemezek ragyogása, járás közben az övről csüngő veretek csengése s a hajfonatokat összetartó számos fürtkarika vibráló játéka.

A nyugati hatások mellett erős hatásként Bizánc befolyása jelentkezett a XI-XII. Században. A bizánci ízlés leginkább az ékszereken mutatható ki. A palástcsatokat, gombokat gyakran filigrántechnikával díszítették, az arany ékszerekbe csiszolatlan nagy drágaköveket foglaltak, vagy kívánt motívum szerint felforrasztott fémrekeszekbe színes zománcot égettek.

Ennek a gyakorlatnak egyik kiváló példája egy XI. századi, rekeszzománcos, királyfejes gyűrű, mely egyben a legszebb Árpád-kori gyűrű (Nemzeti Múzeum, Budapest).

A királyi székhelyek, várak, püspökségek, kolostorok körül letelepedett, s az Árpád-kori oklevelekben egyre gyakrabban emlegetett aranyművesek a filigrán készítését különösen kedvelték. Ez a technika számos más középkori sírlelet gyűrűin is fennmaradtak.

Nagy mennyiségben maradtak fenn gyűrűk a XI-XIII. századból, mikor a szegényebb nép is viselte bronzból, ezüstből. Legelterjedtebbek a pecsétgyűrűk, vésett fejükben címerképpel, gyakran sas, oroszlán, isten báránya, liliom vagy életfa ábrázolással. Királyi, főpapi sírokból topáz-, gránát-, zafírfejű gyűrűk kerültek napfényre.

A házasságkötéseknél már a középkorban is szerepelt gyűrű, de csak egy darab. Az akkori szokás szerint a pap megáldotta a házasulandókat, a menyasszonyt átadta szüleivel a vőlegénynek, s miután a gyűrűt is megáldotta, a vőlegény a menyasszony ujjára húzta.

/Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek; Corvina Kiadó, Budapest, 8-12. p./